Főoldal    Elérhetőségek    EME Adattár Kereső: Navigáció Hírek Eseménytár Feliratkozás/leiratkozás az EME hírlevelére EME röviden Az EME felépitése Erdélyi Digitális Adattár Könyvtár Az EME Kiadványai Kiadó A Magyar Tudomány Napja Erdélyben Kutatóintézet Szakosztályok Fiókegyesületek Az EME vagyoni állapota Jelenlegi gyűjtemények Az EME 150 éves jubileuma Gr. Mikó Imre Alapitvány Díjak Együttműködések / Társintézmények Támogatóink Linktár Raport de autoevaluare Structuri instituţionale şi elite din Ţara Silvaniei în secolele XIV–XVII. Támogassa az EMÉ-t Balaur bondoc Az Erdélyi Múzeum-Egyesület adatkezelési irányelvei  Márki Sándor : Szabó Károly(1824 - 1890) -megjelent az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1909-es Emlékkönyvében(kiadva: 1942-ben,Kolozsvárt) Szabó Károly (1824-1890) Szabó Károly napirendre hozta s napirendrõl levétetni nem engedte a székelyek eredetének kérdését. Történetírói munkásságának ez a legnagyobb érdeme. Már az ötvenes években buzgósággal vitatta elméletének, a székelyek hun eredetének igazságát. A hatvanas években, a magyar krónikák ellen indított hadjáratban, még nagyobb készültséggel harczolt a magyar történetírás puritánusai ellen. Élete utolsó éveiben adta ki a székelyekre vonatkozó tanulmányainak gyûjteményét. Õt bízták meg a székely nemzet történetének megírásával, a mihez egy hatalmas és rendkivül becses oklevéltár megindításával fogott. Írókkal, olvasókkal napról-napra foglalkozott az Erdélyi Múzeum könyvtárában, melynek a Múzeum megalakulása(1859 november 25) óta mindhalálig a könyvtár igazgatója volt. Ebben az intézetben egymaga is halhatatlanná tenné a a nevét, hogy õ vetette meg a Régi Magyar Könyvtár alapját, mely a maga nemében most páratlan gyûjtemény. Felhõkbe hanyatlik a székelyek napja, bágyadt világát holdjuk megvonja tõlük s elhunynak csillagaik. A hadak útját tejútnak nevezik ismét és többé senki sem keresi rajta Csaba vitézeinek szellemét. Eltûnik minden szellem, mi a nép történeti tudatában idáig jelentkezett. Nem keresik, a mult igazi fénye-e az, a mi a hagyományokból elõcsillámlik. A kémikus sem bújkál a sötét éjszakában, hogy posványos helyen, odvas fûzfa törzsébõl lássa fölvillanni a bolygó tüzet, mikor lombikjai segítségével azt a tûneményt könnyen elõidézheti. Kriza János, Orbán Balázs, Szabó Károly szép meséi ezentúl is elbájolják a fogékony lelkeket; azonban a magyar történetírás hideg mosolylyal távozik az ábrándozók körébõl. A kik még most is azt hiszik, hogy csak egyetlenegy ember is megmaradt a hunnok és az avarok világhódító népeibõl! A kik természetesnek tartják, hogy talán mégis inkább valamely rokonnépbe olvadtak be s nem idegen nemzetek áradatában enyésztek el! A kik hiszik, hogy van valami valóság abban, a mirõl egy nép századokon át áhítattal beszél! A kik a nép hagyományokat leíró krónikások tévedéseit ösmerik, de állítani merik, hogy mégis csak becsesek az ilyen hagyományok! Nemzeti bagyományok, a miknek becsülésére elõször és legjobban Kölcsey oktatott bennünket! De hát parasztok csalfa meséi, hegedõsök csacsogó énekei hogyan találjanak meghallgatásra, ha már hatszáz esztendõvel ezelõtt megvetette õket az elsõ nagy magyar historikus, a kit viszont most, hat század után, egy egész légió magyar historikus vet meg? Szabó Károly napirendre hozta s napirendrõl levétetni nem engedte a székelyek eredetének kérdését. Történetírói munkásságának ez a legnagyobb érdeme. Már az ötvenes években buzgósággal vitatta elméletének, a székelyek hunn eredetének igazságát. A hatvanas években, a magyar krónikák ellen indított hadjáratban, még nagyobb készültséggel harczolt a magyar történetírás puritánusai ellen. Élete utolsó éveiben adta ki a székelyekre vonatkozó tanulmányainak gyûjteményét. Õt bízták meg a székely nemzet történetének megírásával, a mihez egy hatalmas és rendkivül becses oklevéltár megindításával fogott. Szabad-e ábrándozónak tartani azt, a ki apróra ismert minden kútforrást, melybõl tárgyára nézve meríthetett, -életének javarészét poros könyv- és levél-tárakban töltötte - s kútfõ-tanulmányai után mégis meleg szeretettel fordult a hagyományokhoz, mesékhez, a mikben egy nép szelleme, életbölcsesége nyilatkozik? Nem õ az elsõ magyar historikus, a kit azzal vádolnak, hogy a priori alkotott véleményt s attól azután soha sem tért el. Horvát István részben ennek a balhitnek áldozata. Pedig a posteriori, de meg nem elegendõ adatokra támaszkodva, mondta mindazt, a mit a magyarok eredetérõl mondott. Ám Rawlinsonnak, Layardnak kellett jönnie, hogy a világ szumirokról, akkádiakról, ékíratokról tudjon s ne tartson hazafias ömlengésnek mindent, a mit ez a kiváló ember Gobineau elõtt tanított és pedig 300,000 oklevél átlapozása után is tanított. Szabó Károly félezer esztendõvel elõbbre teszi a székelyek történetének kezdetét, mint a puritánusok, vagy talán csak puristák. Ez elég ok volt, hogy ebben az egy kérdésben ne vegyék egészen komolyan, ha különben, különösen személyes szeretetreméltóságáért, csinján bántak is vele. Pedig minden addigi magyar történetírónál többet tett a kútfõk népszerüsítésére. Magyarul adta ki Konstantinust, a Névtelent, Kézait, Rogeriust, Tamást és a legendákat. Érdeme ekként a magyar történetírással szemben oly nagy, mint az elsõ bibliafordítóé a hívek irányában. S õ, a ki a kolozsvári egyetemen évenkint annyi fiatalembert vezetett be a diplomatikába; a ki észt, tudományt, szivet követelt a historikustól, abban a veszedelemben forgott, hogy az elfogultság vádja éri. Ha azonban nálunk is akad férfiú, a ki - mint Scbliemann, Homerosszal a kezében - a Névtelent követve jár nyomról~nyomra: sok olyat igazolhat, a mit más könyv, más szerzõ, nem említett idáig. Akkor nem betû, meg betû, hanem fölfogás meg valóság fog egymással szemben állani. S a magyar krónikások legjobb magyarázóját, Szabó Károlyt, ki sohasem volt a merész következtetések embere, a feldolgozók nagyobb bizalommal követik. Szabó Károlynál õszintébben senki sem akarta az igazság földerítését. A nagyközönség elõtt legösmertebb mûve, a Vezérek kora, legjobban jellemzi õt, mint feldolgozó történetírót. A szövegbe.n úgy adja a tényeket, a hogy vizsgálódásai nyomán megállapíthatta. Képzelt és valóságos ellenfelekkel nem vitatkozik ottan. Egyszerüen, nyugodtan beszéli el az eseményeket.Az elmélkedéseket inkább olvasójára bízza. Keveset törõdik az elõadás szónokiasságával, sõt kerüli is azt. A mellékeseményeket, a mik az elõadásba életet lehelnek, nem az olvasó tetszésének megnyerése, hanem a kérdés"jobb megvilágítása végett szövi be. Stilusának világossága, keresetlen volta, egészben véve régies magyarsága, tárgyat, embert, irányt egyaránt jellemez. Ünnepies a nélkül, hogy az akarna lenni s gondolatokat kelt a nélkül, hogy ezeket föltolná. Nem tartozik a legszebben írt könyvek közé. Nem áll elõ nagy fölfedezésekkel. Nem fitogtat tudós elõkelõséget, mikor fõ czélja úgyis csak a helyes ösmeretek terjesztése. De hogy tudós fõnek a munkája s hogy az olvasásra szánt szöveg tudós vizsgálódásoknak a leszürõdése, mutatják a bõséges jegyzetek, a melyekben a kritika legalaposabb munkáját végzi. Altalában véve semmit sem állít, a mit támogatni, igazolni nem tud. "Mit írjak én négy íven ?" Kérdezte, mikor a trónörökös könyve számára Magyarország történetének megírásával bízták meg. "Irja meg - felelték – a magyar történelem filozófiáját." "Ha én ahhoz értenék!" sóhajtott az õsz tudós. Pedig értett hozzá; mert bölcselkedõ, erõsen megfigyelõ szellem kell ahhoz, hogy - ha néhol szárazon is - valaki oly tisztán, világosan, áttekinthetõen tudja vázolni az eseményeket. Ilynemû munkáinak koronája a Székelyek története lett volna. Roppant anyagkészlete maradt. Éppen akkor akart teljes erõvel a rendezés munkájához látni, mikor saját történetének végére ért. Értekezéseinek csak egy részét gyûjtötte össze kisebb mûveiben, a melyek többnyire kútfõtanulmányok s magukban véve is elegendõk volnának emléke megõrzésére. De van még egy mûve, a mely örökre forrásmunka marad. Ez a Régi Magyar Könyvtár. Soha senki sem czáfolta meg hatalmasabban, mint Õ, azt a megcsontosodott balhitet, hogy Rákóczi bujdosásának kezdetéig a magyar csak katona volt, ki beérte csekély vagyona védelmezésével. Lomtárakból elõszedett, elfelejtett magyar könyvek czímeinek föl. jegyezgetésével mutatta ki, hogy a világot forrongásba hozó eszmék a XVI-XVII. században is érdeklõdést keltettek hazánkban. Nemcsak írók voltak, alig gyanított számban, hanem olvasók is: többen, mint általában hítték. Írókkal, olvasókkal napról-napra foglalkozott az Erdélyi Múzeum könyvtárában, melynek a Múzeum megalakulása(1859 november 25) óta mindhalálig a könyvtár igazgatója volt. Ebben az intézetben egymaga is halhatatlanná tenné a a nevét, hogy õ vetette meg a Régi Magyar Könyvtár alapját, mely a maga nemében most páratlan gyûjtemény. De megõrzik emlékét máig is példás könyvczédulái, melyeket lúdtollal, az õ jellegzetes szépírásával, mindenek fölött pedig a legnagyobb bibliografiai pontossággal készített. Szabó Károly, a ki szegény falusi emberek pókhálós padlásán s a mester- gerendákon is országszerte kutatott könyvek után, a gyûjtés nehézségeit nagyon is ösmerve, minden igyekezettel s a legjobb szívvel pártolta azokat, a kik az õ igazgatása alatt álló gyûjteményben dolgoztak. Még 1885 október 4-7 -én, mikor Aradról csak futva mehettem Kolozsvárra, hogy megfeszített munkával kutassak Kemény József kéziratai közt, nagy kivétel és különös kegyképpen még este is dolgoznom engedett. Talán azért bízott meg bennem ennyire, mert egy tudományos eredményt többre becsült a könyvtári szabályzatokhoz való merev ragaszkodásnál. Toldy Ferencz is így engedte meg, hogy mint VIII. osztályos tanuló, egymagam is bemehessek a pesti egyetemi könyvtár legféltettebb központi termébe. A tudóst, vagy a ki annak készült, a Toldyk és Szabók el sem képzelték becsületesség nélkül. Szabó Károly, mint egyetemi tanár is hálás emlékezetre méltó. Nálunk senki sem ösmerte jobban a középkori görög és latin történetírókat. Míg ezeknek magyarázatával sok kiváló ifjúban ébresztett kedvet komoly búvárlatokra, másrészt, mint elõadó tanár, elhatározó befolyást gyakorolt tanítványai tudományos és hazafias szellemére. Hangja, kivált az utóbbi években, gyönge volt; de a meggyõzõdés heve, a mely az õsz tudóst melegítette, magával ragadta hallgatóit is. Történettudóssá nem tehette mindegyiket, de a magyar történelem barátjává tette valamennyit. Ime, néhány általánosság, a mit úgy írtam Ie, a hogy - a haláláról szóló lesújtó hír egyenes hatása alatt - tehettem. Mennyi kedves és jellemzõ adalékot mondhatnék el róla magam is, mint a fiatalabb történetíró-nemzedéknek minden tagja, ki õt ismerni szerencsés volt. S éppen ma, szeptember elsején: pontosan egy esztendõvel azután, hogy hosszabb úton utoljára kísérhettem õt. A leghosszabbra nem kísérhetem el. De sírjára teszem a megemlékezésnek ezt a szerény koszorúját, me1yet a virágokban nem válogatva kötheték. S nem szégyenlem bevallani, hogy könnyeim rezegnek rajta. © Copyright Erdélyi Múzeum-Egyesület 2005