 |
|
|
Sándor Imre : Mike Sándor(1795 - 1867)
-megjelent az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1909-es Emlékkönyvében(kiadva: 1942-ben,Kolozsvárt) |
 |
Mike
Sándor
(1795-1867) |
|
|
Fáradhatatlan szenvedélylyel
gyûjtötte össze történelmi emlékeinket.
Munkás életének eredményeképpen
200 kötet kézíratot adott át még
életében Múzeumunknak. Ez a gyûjtemény
nemcsak bámulatos szorgalmáról tesz tanuságot,
de világot vet arra a széleskörü ismeretre
is, amit anyagának szorgalmas gyûjtése közben
szerzett. Önzetlen gyûjtõ és kitûnõ
emlékezõ tehetségü kutató volt.
Szinte sajnáljuk, hogy soha nem érzett vágyat
sokoldalu ismereteinek közlésére és
hogy írói babérokért versenyezni
meg sem kísérelte. Ma már szinte érthetetlen
szerénységgel élt maga elé tûzött
feladatának: hogy nemzetének gyûjtsön
annak s azért dolgozzék és munkásságának
értékesítését is a nemzetre
bízta.
|
|
A Nemzeti szellem életrekelése az osztrák
járom alatt: ez volt az Erdélyi Nemzeti Múzeum
megalapítása; a nemzetnek mindent fölûlmuló
áldozatkészség, ez volt építõ
mestere, két nemzedéknek emberfeletti munkája,
ez lett híven beváltott programmja; mélységes
hazaszeretet: ez lett vezérlõ szelleme.
A nemzeti fájdalomból kiemelkedõ, ünnepélyes
megilletõdés avatta föl a Múzeum leendõ
munkásait s az elsõ ünnepélyes közgyûlés-
az emberek szivében messzi idõre kiható eszményt
hivott életre. S a ki ezt az eszményt befogadta, híven
õrizte, míg csak szive dobogott. Az egész társadalom
vállvetve hozta meg áldozatát az Erdélyi
Múzeumnak.
Mikó, Kemény, Jósika, Esterházy, Pálffi,
Torma, Újfalvi - Erdély legdíszesebb nevei, kincseket
halmozának a szent czélra, a kinek aranya nem volt,
szive, lelke legdrágább kincseit, két keze munkáját,
verejtékkel szerzett tudását. Ezeknek száma
még ma is napról-napra növekedik. Mike Sándor
is ezek közé tartozik; az Erdélyi Múzeum
eszményi czéljai hevítették nemes szivét,
élete és egész munkássága azoknak
az eszméknek megtestesítése, amit az Erdélyi
Nemzeti Múzeum hírdetett.
Fáradhatatlan szenvedélylyel gyûjtötte össze
történelmi emlékeinket. Munkás életének
eredményeképpen 200 kötet kézíratot
adott át még életében Múzeumunknak.
Ez a gyûjtemény nemcsak bámulatos szorgalmáról
tesz tanuságot, de világot vet arra a széleskörü
ismeretre is, amit anyagának szorgalmas gyûjtése
közben szerzett. Önzetlen gyûjtõ és
kitûnõ emlékezõ tehetségü kutató
volt. Szinte sajnáljuk, hogy soha nem érzett vágyat
sokoldalu ismereteinek közlésére és hogy
írói babérokért versenyezni meg sem kísérelte.
Ma már szinte érthetetlen szerénységgel
élt maga elé tûzött feladatának: hogy
nemzetének gyûjtsön annak s azért dolgozzék
és munkásságának értékesítését
is a nemzetre bízta.
Kortársai rajongó szeretettel, õszinte tisztelettel
vették körül, de õ minden méltánylás,
elismerés elõl szerényen tért ki, pedig
százaknak és százaknak adott tanácsot,
útbaigazítást, fölvilágosítást
j történetíróinkat a legmelegebb szeretettel
támogatta és az õ anyaga tette lehetõvé
számos munka megjelenését. Kitûzött
czéljában nem tántorította meg írói
ambiczió egyetlen czikk alá sem kívánta
nevét írni, noha tudományos és irodalmi
munkára elég tere lett volna s erre elegen is nógatták.
Nevét sem nyomtatásban nem szerette látni, sem
köszönõ, elismerõ íratok czímében
még azt is zokon vette, ha a Múzeumnak tett adományait
nyílvánosan meg- köszönték. Hogy a
hivatalos eljárást megkerülje, gyûjteményének
egy-egy kötetét lopva dugdosta oda a Múzeum kézírattára
polczaira.
Munkásságát életrajza írói
eléggé méltatták,[1] ez a szerény
megemlékezés arra ki nem akar terjeszkedni. De annál
nagyobb kötelesség megemlíteni törekvéseinek
egy- egy kimagaslóbb eredményét.
Mikor 1790-ben az erdélyi fõkormányszéket
Nagyszebenból Kolozsvárra visszahelyezték, igen
sok nagybecsû közokírat ott maradt. Ezt az oklevéltári
nagy anyagot a szászok valahogy egy nedves, sötét
pinczében helyezték el. Itt talált reájuk
1837-ben Mike Sándor. Nagy részük meg volt rothadva
s az egész anyag alig használható állapotban.
Mike bácsi ügyszeretete, soha nem lankadó buzgalma
ezt a félig elpusztult, hasznavehetetlenné vált
anyagot is meg tudta menteni, rendezni s illõ helyére,
Kolozsvárra átszállítani. Nagy és
nemes munka volt, de fájdalom nagy árat is kellett fizetni
érte, mert abban a penészlepte nedves oduban Mike Sándor
örökre elvesztette hallását.
Néhány évvel késõbb a fõkormányszéki
levéltár aligazgatójává neveztetvén
ki, minden idejét arra fordította, hogy az eddig rendezetlenül
kezelt levéltárat a tudományos követelményeknek
megfelelõen újra rendezze, gondozásában
megtartsa. Az õ maradandó nagy érdeme, hogy 1848-49-ben
Urban ideje alatt is híven megmaradván kedves levéltára
mellett, neki köszönhetjük, hogy vandal kezek azt meg
nem semmisítették.
1857-ben gr. Mikó megbízásából
õ vette szeretõ gondozásába gr. Kemény
József könyv- és kézíratgyûjteményét.
Múzeumunknak nem lévén még kellõ
helyisége, ezt a gyûjteményt saját lakásán
állította fel s ott bárki, mint múzeális
tárgyat szabadon használhatta. Így gondozta ezt
a gyûjteményt is a legszeretõbb odaadással
és nemcsak megõrizte, hanem mutatkozó hiányainak
pótlására is sokat tett. Mikor pedig a könyvtár
megnyilt, ingyen, lelkesedésbõl mindaddig teljesítette
a könyvtárnoki teendõket, míg a megválasztott
Szabó Károly állását el nem foglalta.
Ám mindezekért még köszönetet sem fogadott
el. Sõt még õ hozott újabb áldozatot,
midõn Kolozsvárt, 1857 januárius 17-én
kelt alapítólevelében minden szóvirág
nélkül fölsorolván egész életén
át gyûjtött kézíratainak lajstromát,
életének legfõbb kincsét és gyönyörûségét
a Múzeumnak készséggel, örömmel fölajánlja.
Nagyszabású gyûjteménye kizárólag
Erdélyre vonatkozik s tartalmazza az 1540-1744 között
hozott országgyûlési törvényczikkeket
s bízottsági munkálatokat; hiteles helyi-, köz-
és magánlevéltárak lajstrom-kivonatait;
magában foglal köz- és magánjogi okíratokat;
nemzedéktani adatokat és táblázatokat.
Az így öntudatosan egybehordott anyag nélkülözhetetlen
mindarra, a mi Erdély multjávaI is összefügg;
forrása minden erdélyi historikusnak, büszkesége
mindnyájunknak.
Kortársai élõ arcbivum-nak nevezték. Ez
volt az egyetlen czím, amit elfogadott. Az élõ
arcbivum azonban a természet rendje szerint elköltözött
miközülünk, de azért a Mike-gyûjtemény
ma is úgy beszél hozzánk, mintha a kedves modorú
öreg úr karszékében ülve, maga adná
tanácsait. Ebben az értelemben tehát még
ma is élõ archivum az s míg Múzeumunk
fennáll, ez a gyûjtemény mindíg hirdetni
fogja, hogy nem test az, a mi él, hanem a szellem, mely egy
becsületes munkának és önzetlen hazaszeretetnek
rugója volt.
Mike Sándor alakját szoborban nem faragták ki,
de levéltárunkban ott van arczképe, szivünkben
emléke és az örökéletû magyar
történetírásban a Mike-gyûjteménynek
elismert maradandó értéke.
1. Jakab Elek: Egy levéltárnok emléke. Századok
1867. évf. 266-271. 1. - Szabó Károly: Emlék-
beszéd Mike Sándor felett. Erdélyi Múzeum-Egylet
Évkönyve V. kötete 1-7. 1. - Mike Sándor
(arczképpel) „Vasárnapi Újság”
1867. évf. 561-562. 1. - Budapesti Közlöny 1868.
évf. 3. és 4. sz. „Fõvárosi Lapok”
1867. évf. 125. sz.
|
|
|
|
|
|
|
|
|
