|
|
Pálfi Márton : Gyergyai Ferenc(1799 - 1874) -megjelent az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1909-es Emlékkönyvében(kiadva: 1942-ben,Kolozsvárt) |
|
Gyergyai Ferenc (1799-1874) |
|
|
A"tétlenségre hajló" szomorú korban gróf Mikó példája, buzdító és bátorító szava kortársai közül igen sokat avatott nemzeti míveltségünk harczosává. Ezek egyike, a nemzeti miveltségnek becsületes harczosa, Gyergyai Ferencz legbecsesebb kincsünknek, anyanyelvünknek kel a védelmére.
"A babonás bányász- úgymond Gyergyai az ajánlásban - mielõtt leszállna napvilágtól sohase látogatott aknájába, hogy kikutassa azt, a mi legszebben a nap fényében ragyog, a drága érczet, védszellemét hívja segédûl."
Gyergyait romlatlan erdélyi nyelvérzéke teszi nyelvésszé, nyelvigazítóvá, éppen úgy, mint a vele korra csaknem egykorú Brassai Sámuelt. Nyelvünk újjáfejlõdését õ is átéli: örömmel figyeli a haladást, de gyakran el is komorul. Nem a nyelvújitás szóáradata bántja; Kazinczy és Széchenyi tanítványa ebben a tekintetben nem igen lehetett válogatós. Az új szó neki csak gyarapodást jelent, akármily törvénytelen is. De annál inkább bántják az õ nyelvérzékét az idegen fordúlatok és kifejezések, mert ezek magát a nyelvet, a nyelv szerkezetét, a nyelv eredetiségét támadják meg. Magunk és nyelvünk eredetiségét félti s a legnagyobb magyart igazán megértve az õ szavát kiáltja oda veszni tért nemzetének: "A kiben még nem fajult el egészen a keleti vér, és mint magyar faj kivánja magát fentartani, nem fog majmolni más nemzeteket, hanem azon igyekszik, hogy magából fejlõdjék ki jövõje, minden sajátságaiban." |
|
A"tétlenségre
hajló" szomorú korban gróf Mikó példája,
buzdító és bátorító szava
kortársai közül igen sokat avatott nemzeti míveltségünk
harczosává. Ezek egyike, a nemzeti miveltségnek
becsületes harczosa, Gyergyai Ferencz legbecsesebb kincsünknek,
anyanyelvünknek kel a védelmére.!
A babonás bányász- úgymond Gyergyai az
ajánlásban - mielõtt leszállna napvilágtól
sohase látogatott aknájába, hogy kikutassa azt,
a mi legszebben a nap fényében ragyog, a drága
érczet, védszellemét hívja segédûl;
így magam is, mielõtt béereszkedném a
nyelvészi szõrszálhasogatás kevesektõl
látogatott és sokaktól unt mélyeibe, azt
a nevet említem, a mely élin áll hazai minden
nemes czélú vállalatinknak, a mely tétlenségre
hajló korunkban bátorító, buzdító
példa mindnyájunknak. "
A babonás bányász érdekes bányászkodásáról
mondunk el egyet-mást e szerény hangú Jó
szerencsét viszonzásául.
Gyergyait romlatlan erdélyi nyelvérzéke teszi
nyelvésszé, nyelvigazítóvá, éppen
úgy, mint a vele korra csaknem egykorú Brassai Sámuelt.
Nyelvünk újjáfejlõdését õ
is átéli: örömmel figyeli a haladást,
de gyakran el is komorul. Nem a nyelvújitás szóáradata
bántja; Kazinczy és Széchenyi tanítványa
ebben a tekintetben nem igen lehetett válogatós. Az
új szó neki csak gyarapodást jelent, akármily
törvénytelen is. De annál inkább bántják
az õ nyelvérzékét az idegen fordúlatok
és kifejezések, mert ezek magát a nyelvet, a
nyelv szerkezetét, a nyelv eredetiségét támadják
meg. Magunk és nyelvünk eredetiségét félti
s a legnagyobb magyart igazán megértve az õ szavát
kiáltja oda veszni tért nemzetének: "A kiben
még nem fajult el egészen a keleti vér, és
mint magyar faj kivánja magát fentartani, nem fog majmolni
más nemzeteket, hanem azon igyekszik, hogy magából
fejlõdjék ki jövõje, minden sajátságaiban."
Sõt Kazinczyból is csak azt olvassa ki, hogy az idegen
jót hasznos ugyan követni, de mássá változnunk
e miatt nem szabad. A nyelv kiválólag jellemzi a nemzetet.
"Nyelvében nyilatkozik érzelme, gondolkozás
módja, szelleme. A nyelv a nép tükre és
képe, beléletének küIkifejezõje."
Õrizzük meg hát keleti sajátságainkat
nyelvünkben is. Csak így lehetünk eredetiek és
csak e külömbségünkkel gerjeszthetünk figyelmet
a mivelt külföld elõtt is. - Meg kell hát
tisztítanunk nyelvünket az idegenszerûségektõl.
De honnan és kitõl kérdjük meg, mi a magyaros,
mi az idegen? Gyergyai szerint erre csak egy biztos alap van, a melyen
meg lehet állani, egy kútfõ, amelybõl
tisztán lehet meríteni s ez az élõ beszéd.
Még pedig nem akármiféle élõ beszéd,
hanem a "tiszta magyarok beszédje, a milyenek a jászok,
kunok, székelyek és a vegyületlen magyar helységbeliek."
Talán mondanunk se kell, hogy a jászok és kunok
csak a példa kedvéért jutottak ekkora elismeréshez.
A valóságban csak egy igazi romlatlan magyar beszéd
van Gyergyai szerint, a székely. Helyes az, a mit a romlatlan
székely beszéd annak mond.
Körülbelül ez és ennyi Gyergyai álláspontja.
Kétségkívül elég egyszerû és
elég világos, csakhogy csöppet sem tudományos.
Azóta sokan és sokszor elmondták már,
hogy a nyelv helyessége kérdéseiben az egészséges
nyelvérzék s az élõ nyelv pontos ismerete
egvütt sem elég ahhoz, hogy az embert megvédje
a tévedéstõl és hamis következtetéstõl.
- Ide még kell a nyelv történeti fejlõdése
lélektanának ismerete is, mert nélkülök
sötétben való botorkálás minden nyelvigazítás.
Gyergyai becsületes jóakaratának is sokszor kellett
tehát nélkülök tévednie s minél
következetesebb a maga álláspontjához, annál
többször; de a Gyergyai- féle erõs nyelvérzéknek
még tévedései is tanulságosak.
Helyesen állapítja meg pl. a megyek és jövök,
bozom és viszem külömbségét az és,
meg és pedig értelmi árnyalatát; joggal
bélyegzi meg a bogy helyett használt miszerint-ezést
stb. De klasszikus tévedésbe esik, a mikor a se ballj
se láss, sem több, sem kevesebb, senki nem, soba nem helyességét
nem ismeri el, a bennünket, benneteket alakokat szabálytalanoknak
bélyegzi, a szenvedõ alaknak még a létét
is tagadja. Erdélyi nyelvérzékére hallgatott
s e tette elfogúlttá akkor is, a mikor a fogj be két
lovadat-féle kifejezésekben magyartalannak mondta a
személyragos tárgy melletti alanyi ragozást.
Legvakmerõbb állítását azonban
jó egynehány év múlva kiadott másik
müvében koczkáztatta meg Gyergyai, azzal lepvén
meg a világot, hogy" úgynevezett marasztaló
-ban,-ben nincs a magyarban." Hiba tehát azt mondani,
hogy bölcsõben ringatták, hiszen akkor is, a mikor
a fogj be két lovadat-féle kifejezésekben magyartalannak
mondta a személyragos tárgy melletti alanyi ragozást.
Legvakmerõbb állítását azonban
jó egynehány év múlva kiadott másik
müvében koczkáztatta meg Gyergyai, azzal lepvén
meg a világot, hogy" úgynevezett marasztaló
-ban, -ben nincs a magyarban." Hiba tehát azt mondani,
hogy bölcsõben ringatták, hiszen rendszeres - hogy
úgy mondjam -nyelvészeti monografiák vállalkozhatnak.
.
A magyar nyelv gazdagsága részben névviszonyítóinak
nagy számában és sokféleségében
áll, a nyugati nyelvek is ebben ütnek el legszembetünõbben
a magyartól. Ezt legrégibb nyelvészeink is észrevették,
de Gyergyai az elsõ, a ki az egyes ragok és névutók
közti hajszálfinom árnyalati különbségek
megfigyelésében és megtartásában
látja a magyarosság egyik eszközét. Romlatlan
nyelvérzéke s fegyelmezett gondolkozása itt igazán
elemében van. A legpedánsabb aprólékossággal
kéri számon nyelvérzékétõl
az egyes névviszonyítók jelentését
s megalkuvást nem ismerõ szigorúsággal
von közöttük határt. Tévedni természetesen
sokszor téved, a nyelvtörténetet nem lehet büntetlenül
ignorálni, de hogy megfigyelései sokszor míly
mélyenjárók és talpraesettek, Simonyi
elismeréssel nem fukarkodó monografiái igazolják
legjobban. Ne higyjük azonban, hogy ezzel kimerül Gyergyai
nyelvjavító
buzgalma. A magyar nyelvtannak egyik igen vitás kérdése
a szórend. Szenci Molnár Alberttõl Simonyi tanúlmányái,
sokan, csaknem minden nyelvészünk vizsgálat alá
fogták, de a kérdést jó lélekkel
ma sem mond- hatjuk végleg tisztázottnak. Az elsõ
okos szót ebben Fogarasi mondta ki nagyot csattanó Eurekajával,
a másodikat Gyergyai; de ezt már nem igen vették
észre. Fogarasi gondolatát Brassai fejtette ki a magyar
mondatról szóló páratlanúl álló
tanúlmányában. Gyergyai gondolata Joannovics
és kivált Kicska fejtegetései révén
a magyar szórend titkának valóságos fogantyujává
és kulcsává lett. Fogarasi rámutatott
a magyar ige fogalom-nyomósító erejére,
de nem vette észre, hogy efféle fogalomnyomósításnak
csak nyomatékos beszédben van helye és értelme
s azért ugyancsak tévedtek, a kik Fogarasi szabályát
általánosítva azt mondták, hogy csak a
nyomósítandó szó áll az ige elõtt
a többi akárhol állhat. Gyergyai elõször
veszi észre, hogy különbséget kell tennünk
értelmezõ és nyomosító beszéd
között. Fogarasi szabálya csak az utóbbira
vonatkozhatik, az elõbbieknek Gyergyai szerint az a jellemzõ
tulajdonságuk, hogy az alany bennük közvetlen áll
az állítmány mellett, még akkor is, ba
ebbez nyomósít6 szó ragad. Hogy ez a fölfedezés
nagy jelentõségû, csak az tudja igazán,
a ki végig kisérte azt a sok bukdáncsolást,
melyen keresztûl estünk, míg kivált Kicska
fejtegetései után végre tisztán láthattunk.
Persze tudnunk kell, a mit a nyelvészek nem vettek észre,
a miért meg sem is érthették Gyergyait, hogy
õ ez alanyon és állítmányon ugyanazt
érti, a mit Brassai incboativumon és mondatzömön.
Érdekes volna tudni, hogy magától jött-e
rá, vagy Brassaitól tanulta. Mennyi tinta megmaradt
volna, ha ezt idejében meglátjuk!
Gyergyainak van bátorsága, hogy saját korában
nem lelkesedik a körmondatokon, az'" ékes szókötésnek
e kinyalt-falt mûvirágain, holott ezeknek csodás
szépségén még nem is olyan nagyon régen
nyelvtanaink és stilisztikáink annyira rajongtak. Gyergyai
megmondja magyarán, hogy az efféle mesterkélt
szóhalmozás és ékes összevisszaság
nemcsak a világos rendet szeretõ magyar gondolkozással,
hanem a józan észszel is ellenkezik. ElkeIne ma is,
ha valakik megfogadnák tanítását!
Orvosságul s a magyaros mondat- fûzés elsajátítására
sajátságos kísérleti módot ajánl
Gyergyai. "Gondolatjaik leírásakor - írja
Gyergyai - ne vonalazzák ne pontozzák a mondatokat azután
olvassák vagy olvastassák fel fenszóval ekkor
legottan kitûnik a hiba mert a hol nem foly természetesen
a mondat ott megakad a szavaló és csaknem önként
rá jõ hogy kell kiigazítani. Olvastam egy magyar
hölgy leveleit azokban se vesszõ se pont nem volt mégis
oly értelmesen és folyólag olvashattam mintha
tökéletesen ki lettek volna pontozva mert oly idomban
és éppen úgy szokta leírni gondolatját
a mint terem a fejében." Uti figura docet, de ezt az orvosságot
már nem mernõk mindenkinek ajánlani.
|
|
|
|
|
|
|
|