ERDÉLYI MÚZEUM-EGYESÜLET
ERDÉLYI MÚZEUM-EGYESÜLET
ERDÉLYI MÚZEUM-EGYESÜLET - Gróf Mikó Imre Villa ERDÉLYI MÚZEUM-EGYESÜLET - Gróf Mikó Imre Villa
ERDÉLYI MÚZEUM-EGYESÜLET
Navigáció



Az 1990. október 27-i közgyûlés iratai: Jakó Zsigmond elnöki megnyitó beszéde
- megjelent az Erdélyi Múzeum LIII. kötetében, 1991.1-4. füzet, Kolozsvárt, az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadásában -
Tisztelt Közgyûlés!
Hölgyeim és uraim!

Negyvennégy esztendeje annak, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület utolsó közgyûlése 1946. november 8-án számba vette az erdélyi magyar tudományosság feladatait, a háborút követõ nagy átrendezõdés körülményei között, és tagjaink ismét nekigyürkõzhettek feladatainknak. Munkájukat azonban éppen csak elkezdhették, mert a következõ (1947. ) esztendõben, az "elvtelen magyar egység" ellen indított politikai hecckampány keretében, Egyesületünk választott vezetõségét önkényesen leváltották, élére intézõbizottságot állítottak, majd 1950 februárjában a társadalmi szervezetek légiójával együtt, általános miniszteri rendelkezésre hivatkozva, mûködését megszüntették.
Hagyományokkal rendelkezõ, eleven tudományos közösség tevékenységét azonban nem lehet hatalmi szóval egyszerûen megszüntetni, mert a közösség tovább él és munkál egykori tagjainak szellemi teljesítményeiben szemlélet, módszer és tematika alakjában. így történt ez az Erdélyi Múzeum-Egyesület esetében is. Példaként elegendõ Szabó T. Attila munkásságára és az õ Szótörténeti Tárára hivatkozni. Érthetõ tehát, hogy néhány nappal a diktatúra bukása után, 1990. január 5-én, a még élõ egykori tagok elhatározták az Egyesület munkájának újraindítását. Március 22-én lezajlott a törvényben elõírt alakuló közgyûlés, és a megújított alapszabályok miniszteri jóváhagyását követõen a kolozsvári Törvényszék május 9-én az Egyesületet ismét felvette a jogi személyek jegyzékébe. És most több hónapi szervezés után, annak betetõzéseként, sor kerülhet a közgyûlésre is, melynek feladata az Egyesület végleges vezetõségének megválasztása és az újrakezdõdõ munka irányelveinek meghatározása.
Kérem a tisztelt közgyûlést, munkálatait annak öntudatával és felelõsségével végezze, hogy országunk legrégibb, a Román Tudományos Akadémiánál is korábban létesült tudományos szervezetének ügyeiben kell döntenie, melynek gyûjteményei az egész magyar népnek olyan jelentõs mûvelõdési örökségét alkotják, hogy azok csak a Magyar Nemzeti Múzeummal és a Széchenyi Könyvtárral mérhetõk össze.
Nálunknál szerencsésebb népeknél a tudományos szervezeteket a hatalom kezdeményezte, a nemzeti múzeumok is többnyire az uralkodócsaládok magángyûjteményeibõl nõttek ki. Esetünkben a polgári átalakulás mindkét fontos mûvelõdési intézményét, a tudományos csúcsszervezetet és a nemzeti gyûjteményeket a magyar társadalomnak magának kellett a hatalom ellenére megteremtenie. Ebbõl viszont az is következett, hogy e szervezetek mindig érzékenyen reagáltak az õket létrehozó és fenntartó közösségek életében bekövetkezett változásokra. Ez képesítette õket arra, hogy teendõiket a változó társadalmi igényekhez szabva ismételten is újrafogalmazzák.
1841-tõl kezdõdõen az erdélyi magyar tudományosság mûhelyének, azaz múzeumának megteremtése volt a cél. A múzeum ugyanis eredetileg a múzsák hajlékát, a tudományok és mûvészetek otthonát jelentette. Amíg a szászok egyidejû kezdeményezése, a Verein für siebenbürgische Landeskunde mindjárt akadálytalanul megvalósulhat ott, a magyar tudós törekvések a bécsi gyanakvások következtében csak 1859-ben, Mikó Imre kitartó fáradozásai nyomán ölthettek testet.
Ettõl fogva 1872-ig a gyûjtemények kifejlesztése és szervezése volt a fõfeladat. Ennek sikeres megoldása tette lehetõvé, hogy 1872-ben az akkori ország második egyeteme Kolozsváron létesüljön, kétségtelenül nem csupán Erdély magyar lakosságának hasznára. 1918-ig a Múzeum-Egyesület gyûjteményei tették lehetõvé az új egyetemen a kutatómunka elindítását, folyóiratai és kiadványai pedig az itt születõ tudományos eredmények közzétételét biztosították. Ennek a szoros együttmûködésnek az alapja az a két szerzõdés volt, melyekkel a magyar állam 1872-ben, majd 1895-ben tisztes évi összegért az egyetem számára bérbe vette a Múzeum-Egyesület gyûjteményeit. Bár anyagiak tekintetében ezek az évtizedek az "aranykort" jelentették az Egyesület történetében, ma már megállapítható, hogy ez a kapcsolat fokozatosan kiszolgáltatta az Egyesületet az egyetemnek, és végsõ soron megakadályozta abban, hogy saját lábára állhasson és a saját útját járja. Jellemzõen példázza ezt a helyzetet, hogy az Egyesületben vezetõ szerephez jutott egyetemi tanárok 1895-ben egy ígéret fejében ingyen átengedték az egyetemnek azt az óriási értéket képviselõ, tízholdas belsõséget, amelyen ma a klinikák állanak. A Tárakat igazgató egyetemi professzoroknak ugyanis nem volt érdekük a gyûjtemények önállósítása, mert akkor azokat többé nem kezelhették volna tanszékük tartozékaiként. A viszonylagos bõség eme évtizedeiben egész egyetemi városrész épült fel Kolozsváron, de az Erdélyi Nemzeti Múzeum önálló otthonának még a terve sem merült fel az illetékes igazgató-tanárok részérõl.
E mulasztások következtében az 1918-as uralomváltozás az egyetemet és Egyesületünk múzeumi tárait olyan összekuszáltságban találta, hogy azt azóta sem sikerült kibogozni, noha 1938-ig folytak a viszonyok rendezését célzó tárgyalások és többször is úgy látszott, hogy az egyetemmel való megegyezésnek már nincsenek akadályai. A megállapodás azonban 1940-ig mégsem jött létre és az J. Ferdinánd Egyetem Egyesületünk gyûjteményeit az említett régi szerzõdések alapján tovább használta, anélkül azonban, hogy a bérösszeget ûzette volna. Az Egyesület tulajdonjogát ugyan nem vitatták, de saját tudományos anyagának zavartalan használata elé akadályokat gördítettek. Ebben az idõszakban sokan úgy látták, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület mûködésére többé nincsen lehetõség. Szerencsére nem nekik lett igazuk, annak ellenére sem, hogy a Tárak gyarapítása, az anyag konzerválása és feldolgozása valóban megszakadt, illetve jelképesre zsugorodott össze. 1930-ra ugyanis Wass Otília grófnõ hagyatékának segítségével sikerült megszilárdítani az Egyesület anyagi helyzetét, és az új mostoha körülményekhez szabott célkitûzésekkel sikerült megfelelni a kisebbségi sorsra kárhoztatott magyar tudományosság legsürgetõbb igényeinek. Elgondolkoztató, hogy teljesítményei alapján nem az anyagiakban bõvelkedõ 1895-1918 közötti "aranykor", hanem az 1920-1940 közötti "hét szûk esztendõ" minõsül a Múzeum-Egyesület igazi fénykorának. Ekkor teljesedett ki és szilárdult meg az Egyesület szervezõ, irányító, koordináló funkciója az erdélyi magyar tudománymûvelésben, összekötõ szerepe az itteni tevékenység és az egyetemes magyar tudomány többi intézményei, illetve a román és a külföldi kutatás között. A Tárak használatának akadályozása végeredményben a témaválasztások és a forráshasználat körének kívánatos bõvülését, ez pedig a kutatás színvonalának emelkedését hozta magával. Nem kevésbé fontos eredménye e korszaknak a színvonalas tudománynépszerûsítés felvállalása az Egyesület részérõl, és ezen keresztül a magyar vidékkel, népünk széles társadalmi rétegeivel való kapcsolatok elmélyítése.
1940-44 kedvezõ körülményei között Egyesületünk komoly áldozatokat hozott a gyûjtemények akkor két évtizedes lemaradásának behozására, a különbözõ korszerûsítésekre. Mindez azonban csak epizód maradt a Tárak és az Egyesület életében, mert ismét elmulasztották az alkalmat az egyetemmel való, teljesen korszerûtlenné vált kapcsolat felbontására és a gyûjteményeknek önálló épülethez juttatására. A háború befejezése után rövid ideig úgy látszott, hogy a két egyetem léte és a nemzetiségi sérelmek orvoslásának szõnyegre kerülése lehetõséget nyújt Egyesületünk és a kolozsvári egyetemek közötti viszony rendezésére. A lendületesen meginduló munka során a Múzeum Levéltára ekkor függetlenül teljesen az Egyetemi Könyvtártól, megteremtve saját önálló otthonát a Farkas utcai Bethlen–Nemes házban. A totalitárius rendszer kiépülése azonban hamarosan véget vetett ezeknek a reményeknek. A rövidesen bekövetkezõ államosítás, gyûjteményeink vagy azok egyes részeinek ötletszerû szétosztogatása különbözõ intézmények között most már a tudományos munka érdekeit is veszélyeztetõ módon még tovább fokozta a Táraink körüli bonyodalmakat. Mûködése beszüntetésekor, 1950-ben, Egyesületünk a Bolyai Egyetemet kérte fel az erdélyi magyarság tudományos érdekeinek további védelmére a népünk mûvelõdési örökségét alkotó felbecsülhetetlen értékû múzeumi gyûjteményekkel kapcsolatosan. Erre azonban az Egyetem akkori vezetõségének sem volt különösebb módja, de talán elegendõ felelõsségérzete sem.
Szükségesnek látszott elõbb felvázolni az Egyesület által eddig megtett út fõbb szakaszait és annak leglényegesebb fordulópontjait. Nem csupán azért, mert jelenlegi tagjaink nagy többsége - érthetõ okokból - kevés és bizonytalan ismerettel rendelkezik az Erdélyi Múzeum-Egyesülettel kapcsolatos problémákról, hanem azért is, mert az elõzmények ismerete nélkül aligha lehet helyesen dönteni az elõttünk álló feladatok rangsorolásáról és megoldásáról. 130 éves fennállása alatt nem volt ilyen helyzetben Egyesületünk, mint amilyenben Önöknek 44 évi megszakítás után határozniuk kell. Elõdeink számára 1940-ben más megoldás, mint az 1918-ban megszakadt munka változatlan folytatása, fel sem merülhetett. Mi azonban már tudjuk, hogy az azóta eltelt évtizedek akkora változásokat hoztak viszonyainkban, körülöttünk és sorainkban, sõt mi magunkban is, hogy ezeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Láttuk már elõbb, hogy a Múzeum-Egyesületet egykoron az erdélyi magyarság mûvelõdési szükségletei hívták életre és alakították mindeddig. Egyesületünk sorsa legszorosabban kötõdött Erdély magyar népének sorsához. így kell ennek lennie ezután is, annak ellenére, hogy Erdély metamorfózisa napjainkra annyira elõrehaladt, hogy mostani újrakezdésünk szinte újabb alapítással kell felérjen.
A következõkben sorra véve Egyesületünk mûködési területeit, most csak a közvetlenül elõttünk álló teendõkrõl kívánok szólani, noha szükségesnek látom távlati tervek kialakítását is arra az idõre, amikor már megszûnt a jelenlegi átmenetiség. Az Egyesületnek tehát a ma még idõszerûtlen kérdéseire is kell, legyen elképzelése, mert ötletszerû lépések annak idején keresztezhetik a távoli végcél felé vezetõ utat.
Tulajdonképpeni múzeumi munkánk, a gyûjtés, a konzerválás stb. anyagi és jogi elõfeltételei egyelõre hiányoznak. Erre csupán a Tárak jogi helyzetének kedvezõ politikai légkörben is bizonyára nagyon hosszadalmas tisztázása után kerülhet sor. Kivételt alkot az Egyesület kézikönyvtára, mert ennek haladéktalan felállítása és mozgékony dokumentációs bázisként való mûködtetése nélkülözhetetlen a szakosztályok tevékenységéhez. Örömmel, jelenthetem, hogy ebben az irányban az elsõ lépések megtörténtek, és máris több ezer kötet könyv és folyóirat várja szakszerû feldolgozását. Egyelõre a tudományos munkát egyáltalán lehetõvé tévõ dokumentációs központ kialakítása a legsürgõsebb, de ez a könyvtár késõbb közmûvelõdési feladatokat is elláthat, ha ennek dologi, személyi és jogi feltételei létrejöttek. A múzeumi gyûjtõtevékenység jelenlegi szüneteltetése kényszerûség, nem pedig lemondás az Egyesület egyik legrégebbi feladatáról. És a mostani nehéz körülmények között sem jelenti azt, hogy ölbe tett kézzel elnézzük kultúrértékek pusztulását. Tehát továbbra is kötelességünknek tartjuk egyes, konkrét esetekben legkülönbözõbb módon segítséget nyújtani az erdélyi múlt és mûvelõdés írásos, mûvészeti vagy tárgyi emlékeinek megóvásához akár a7Zal is, hogy a mindenkori törvényes lehetõségeken belül õrizetünkbe vesszük a veszélyeztetett értékeket.
A jelenlegi körülmények között tehát megnõtt a szakosztályi munka jelentõsége, hiszen a magyar nyelvû egyetemi és fõiskolai oktatás hiányában ugyanúgy ezek jelentik a legális keretet a magyar tudománymûvelés számára, akárcsak a két háború közötti idõszakban. A Múzeum-Egyesület szakosztályaiban, melyek sora most a kor követelményeinek megfelelõen a mûszaki tudományokéval bõvült, lehetõséget kíván biztosítani minden tudományszak magyar, illetve magyar nyelvû mûvelõje számára önmaga és szaktudása továbbfejlesztésére, kutatásai végzésére, eredményeinek szóban és írásban való közzétételére. Szakosztályainkban az idõsebb és ûatalabb szakemberek egységes mûhelyei alakulhatnak ki, melyek segítségünkkel szervezett kapcsolatot építhetnek ki hasonló profilú más hazai és külföldi intézményekkel. Egyesületünk újjászervezõi elõtt teljesen világos, hogy az erdélyi magyar tudományosság jövõje attól függ, tudunk-e fiataljaink közül tehetséges embereket kellõ számban és rövid idõn belül hozzásegíteni ahhoz, hogy európai színvonalú szakemberekké fejleszthessék magukat. Éppen ezért arra törekszünk, hogy érdemes fiataljainknak ösztöndíjakat szerezzünk, külföldi tanulmányutakhoz juttassuk õket, pályázatok kitûzésével mozdítsuk elõ törekvéseiket. Saját munkájuk igényességétõ1 és színvonalától függ, hogy szakosztályaink újból az egyetemi és fõiskolai oktatószemélyzet elõkészítõ iskoláivá, gyakorlótereivé vá1nak-e a korábbi évtizedekhez hasonlóan, vagy sem.
A Múzeum-Egyesület egyenlõ felelõsséget hordoz minden egyes tudományszak magyar nyelven való mûvelését illetõen, mert meggyõzõdése, hogy párhuzamos és együtemû fejlesztés nélkül nem képzelhetõ el egységes tudományos élet. Mégis úgy észleli, hogy társadalmunk a mostani körülményeink között az elmúlt évtizedek egyolda1úságaiból származó torzulások sürgõs eltüntetését kívánja, éppen a tudományok közötti egyensúly helyreállítása érdekében. Teljes joggal elvárja tõlünk, hogy kiemelt figyelmet fordítsunk a mesterségesen elsorvasztott önismereti diszciplínák, tehát a magyar és erdélyi történelem, a magyar nyelv és irodalom, a néprajz, a szociológia és a nemzeti kisebbségek szempontjából annyira lényeges jogtudomány, valamint a modern idõkben egyre fontosabb mûszaki tudományok fejlesztésére. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület ezeknek az elvárásoknak tõle telhetõen minden erõvel igyekezni fog eleget tenni. Pl. sürgõs teendõjének tartja Erdély népszerû történetének vagy helytörténeti lexikonának elkészítését.
Szakosztályaink szervezési kérdései között teljesen új problémaként merül fel, hogy mit tehet Egyesületünk a korszerû kutatás elõmozdítására olyan mûszaki és egyéb reáltudományok esetében, melyeknél nélkülözhetetlenek a jól felszerelt laboratóriumok; vagy az orvostudomány területén, ahol klinikák és kutatóintézetek nélkül egyetlen érdemleges lépés sem tehetõ elõre. Egyesületünknek ugyanis csak a hagyományos szakosztályi keretek állnak rendelkezésére, de a kiegészítõ kutatóintézeti háttér teljességgel hiányzik. A fizikai, kémiai, orvosi, mûszaki kutatásokhoz szükséges korszerû gépi és egyéb felszerelések, anyagok biztosítására még a térségünk gazdaságilag lerongyolódott államainak erõforrásai sem elegendõk, nemhogy egy alaposan megkopasztott nemzetiségi tudományos szervezet anyagi lehetõségei. Ha Egyesületünk komolyan veszi önmagát és feladatait, számolnia kell lehetõségei korlátaival. Az említett tudományok vonatkozásában tehát érdekelt szakembereinknek sok mindent újra kell gondolniuk szakosztályi célkitûzéseik megfogalmazásakor. Magam úgy vélekedem, hogy ebben a vonatkozásban a végleges megoldásokat az újraindítandó magyar nyelvû felsõoktatás megfelelõ tanszékeivel és intézeteivel szoros együttmûködésben kell majd kimunkálniuk. A Múzeum-Egyesület szakosztályainak ezeken a területeken - a népszerûsítésen és a sajátos érdekeinket szem elõtt tartó tudománypolitikai stratégia kidolgozásán kívül - egyes érdemes, fontos kutatási témák feldolgoztatásával, divatosan szólva szponzorálásával, a szakember-utánpótlás ösztöndíjakkal való elõmozdításával és az eredmények közzétételének segítésévei kellene kivenniük a maguk részét. A feltétlenül kiharcolandó magyar nyelvû felsõoktatás és a nemzetiségi tudományosság szervezetének, az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek az együttmûködése nélkül ma már elképzelhetetlen korszerû magyar tudománymûvelés Erdélyben. De tanulnunk kell a múltból, és ezt az együttmûködést nem a múzeumi gyûjteményekre, hanem magára a tényleges kutatómunkára kell alapoznunk. Világosan kell látnunk, hogy tudományosságunk a jövõben csak két lábra állítva lehet korszerû és eredményes. Az egyik lába a magyar nemzetiségi tudományos szervezet, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a másik viszont az állami magyar felsõoktatás kell legyen.
A mostani újrakezdés elsõ szakaszában tehát a szakosztályok tudományos és népszerûsítõ munkájára lehet és kell erõinket összpontosítanunk. A tudományos munka elõfeltétele a közlési lehetõségek biztosítása, az eredményes népszerûsítésé pedig a megfelelõ szervezeti formák megteremtése.
A tudományos könyvkiadás soha és sehol sem volt jövedelmezõ vállalkozás. Sok pénz kell hozzá, és Egyesületünk jelenleg igazán nem dúskál anyagi javakban. Mégis reménykedünk benne, hogy az új, fiatal kutatógárda kialakulásával és érdemes szakkéziratok elkészültével párhuzamosan, a szóbeli nyilvánosság mellé az írásban való közlést szintén biztosítani tudjuk. Ebben a vonatkozásban a legkorszerûbb sokszorosító technikákkal is élni kívánunk. Indulásként az Egyesület 1874-tõl fogva kiadott, nagy tekintélyû, központi folyóiratát, az Erdélyi Múzeumot akarjuk ismét megjelentetni. Ezt követnék a szakosztályok közleményei a szükségnek megfelelõ ütemben. Azt is tervezzük, hogy a nagy múltú Erdélyi Tudományos Füzetek ezután külön sorszámozott humán és reál tudományos sorozatban jelenjenek meg.
A tudományszervezés ma már elkülönített intézményi keretek között végezteti az alkotó kutatómunkát és a tudományos népszerûsítést. Már nem ismeri azt a múlt században gyökerezõ patriarchális módot, ahogyan a kisebbségi viszonyok között mûködõ tudománymûvelés kénytelen ma is ellátni e kétfajta feladatot. A nemzetiségi tudományosság ugyanis nem létezhetne a saját társadalmával való bensõséges, eleven kapcsolatok nélkül, hiszen mögötte saját népének érdeklõdõ tagjain kívül más erõ nem áll. Ennek az érdeklõdésnek az ébren tartása pedig csak a tudományok népszerûsítésével biztosítható, mert a kisebbségi ember egyedül ezen keresztül érzékelheti, hogy ez a tudományosság az övé, érte is dolgozik, tehát érdemes áldoznia rá. A mi körülményeink között a tudomány nem zárkózhat el elefántcsonttornyába, hanem szolgálnia, segítenie kell népünket és szervezeteit a jelen kérdéseivel való viaskodásában. Minél több embert kell érdekeltté tennünk a tudományok kérdéseiben, mert a háborút követõ évtizedekben társadalmunk teljesen átrétegezõdött. Ma már nincs olyan viszonylag tehetõs, mûvelt osztályunk, amelyik egyedül vállalhatná és hordozhatná tudományosságunk anyagi terheit. A Múzeum-Egyesület tagszervezésének tehát a jövõben a magyar értelmiséget, sõt az egész iskolázott réteget kell megcéloznia, tekintet nélkül arra, hogy az illetõ személy ténylegesen mûveli-e valamelyik. tudományt vagy sem. Tehát tagjai sorába kell fogadnia pártolóként bárkit, aki felméri, hogy egész mûveltségünk alapját tudományosságunk alkotja és ennek milyensége, korszerûsége, fejlõdése határozza meg mindazt, ami erre az alapra ráépül. Így tervezte ezt Egyesületük már 1945-ben, de a terv megvalósítását akkor a fentebb említett események lehetetlenné tették.
A fentiek értelmében tehát fokozni óhajtjuk a magyarok lakta vidékek bevonását munkánkba. Lehetõvé tesszük szakcsoportok létesítését az olyan vidéki központokban, ahol kellõ számú tagság verbuválódik. Ezek bevonásával is rendszeressé óhajtjuk tenni a tudománynépszerûsítést a népesebb magyar településeken. Elõmozdítjuk, hogy a sikeresebb elõadások és elõadók több vidékre is eljussanak és személyes ismeretségek útján is élénkítsék az ottani szellemi életet. A vidékkel való kapcsolattartásban ezután nem érhetjük be az évenkénti vándorgyûlésekkel, hanem központi rendezvényeinkbõl minél többet Erdély-szerte meg kell ismételnünk. 1950 óta értelmiségi nemzedékek nõttek fel, amelyeknek már nem volt alkalmuk megtapasztalni a Múzeum-Egyesület munkáját és szerepét mûvelõdési életünkben. A jelenlegi helyzet minél sürgõsebb megváltoztatása érdekében javasoljuk a közgyûlésnek: amikor majd sort kerít a tagdíjak megállapítására, tegye lehetõvé fõiskolás fiataljaink számára, hogy diák-pártolótagként, jelképes tagdíj mellett, mondjuk a rendes tagdíj 10%-a ellenében bekapcsolódhassanak a Múzeum- Egyesület munkájába. Így már tanulmányaik idején belenõhetnének a nemzetiségi tudománymûvelésért váló felelõsségbe és a majdan reájuk váró feladatokba. E témakör lezárásaként ismételten hangsúlyozom az Erdélyi Múzeum-Egyesület különleges, kettõs arculatát. Egyesületük egyaránt összefogja az erdélyi magyar tudományos szakerõket és mindazokat, akik felelõsséget éreznek és áldozni akarnak a magyar tudománymûvelés ügyéért. Ez a teljes nyitottság mindkét irányban minõsíthetõ ugyan archaikus vonásnak, de szervezetünknek éppen ebben rejlik az ereje, kiapadhatatlan megújuló képessége és számunkra nélkülözhetetlen demokratizmusa.
A Múzeum-Egyesület alapításátó1, 1859-tõl fogva az erdélyi magyar tudományos élet egyik legfõbb, 1918-tó1 kezdve 1950-ig pedig egyetlen szervezõje és gyámola. 130 esztendõs mûködése, a magyar tudományos élet egészében elfoglalt helye, nemzetközi összeköttetései továbbra is kötelezik e szerep betöltésére, hiszen erõsen kivérzett nemzetiségi tudományosságunk megfogyatkozott szellemi és anyagi erõforrásainak eredményes hasznosítása tervszerûség nélkül még csak nem is remélhetõ. Sõt arra is kötelezi Egyesületüket, hogy irányelvek, tervek, elgondolások kidolgozásával, eddigi ilyen irányú tevékenységének további tökéletesítésével már most felkészüljön azokra a szakmai feladatokra, amelyek azután fognak jelentkezni, ha a magyar egyházak és intézmények visszanyerték nemzeti mûvelõdési örökségnek tekinthetõ tudományos gyûjteményeiket. Nem vitás ugyanis, hogy ezeket olyan szakmai szinten kell szervezni és mûködtetni, hogy mind nemzetiségünk, mind az egész ország, mind pedig az egyetemes tudomány jobban használhassa õket, mint jelenleg.
Nagyon kiterjedt és több évtizede parlagon hever az a terület, amelyet a magyar tudományosságnak a jövõben újra mûvelés alá kell vennie részben saját népük, részben országunk javára. Ez azonban csak úgy sikerülhet, ha minden rendelkezésre álló erõforrásunkat összpontosítjuk és tervszerûen használjuk fel. Biztató jelenség, hogy a diktatúra bukásával az erdélyi magyar társadalomban felszabadult energiák a sürgetõ tudományos feladatokat is felvállalni kész új szervezeteket szintén létrehoztak. A legrégibb erdélyi magyar tudományos szervezet, az Erdélyi Múzeum-Egyesület örömmel fogadja ezt a fejleményt, és a legfiatalabb mûvelõdési szervezeteinket munkatársainak tekinti, várja, sõt kéri közremûködésüket a fenti célok megvalósításában. Számunkra egyenesen megnyugtató, ha az elõttünk álló irdatlan feladatokat és felelõsséget megoszthatjuk másokkal, ha az új szervezetek gyakorlati célkitûzéseik mellé a profiljuknak megfelelõ tudományos teendõket is magukra vállalják. Ilyen tevékenységükhöz Egyesületünk részérõl számíthatnak minden tõlünk telhetõ segítségre, hiszen célunk közös: az erdélyi magyar tudományosság mielõbbi újjáélesztése és korszerû formában való, minél eredményesebb mûködtetése.
A diktatúra évtizedeiben zûrzavaros képzelgések uralkodtak el országunkban a romániai magyarságnak és mûvelõdésének a magyar nemzet és a magyar kultúra egészéhez való viszonyáról. Ez teszi szükségessé világos és egyértelmû állásfoglalásunkat ebben az alapkérdésben. Mi az erdélyi magyarságot mindig a magyar nemzet, mûveltségét pedig az egyetemes magyar mûveltség szerves részének tekintettük és tekintjük ezután is. Tudományos munkánkat azonban mindig úgy végeztük és ezután is úgy kívánjuk végezni, hogy annak ne csupán az erdélyi és az egyetemes magyar, hanem az ország, Románia, a román és az egyetemes tudományosság szintén hasznát láthassa. Valljuk a nemzetek közötti együttmûködés nélkülözhetetlenségét és kölcsönösen hasznos voltát a tudományos munkában. Készek vagyunk intézményes formában vagy egyénileg a legteljesebb együttmûködésre mindenkivel, aki egyenrangú félként kezeli tudományosságunkat és igényt tart közremûködésünkre. Úgy véljük, hogy a korábbi diszkrimináció megszûnése esetén az a szellemi kapacitás, szakismeret, amellyel nemzetiségünk még ma is rendelkezik, gyümölcsözõen hasznosítható lenne országunk tudományos életének, elsõsorban a humán tudományoknak annyira halaszthatatlan korszert1sítésében. Országunk tudományossága nagy feladatok elõtt áll; több évtizedes lemaradást kell behoznia. Ebben tõle telhetõleg közremûködni az Erdélyi Múzeum-Egyesület mindig készen áll.
A történész jól tudja, hogy politikai-társadalmi átrendezõdések és nemzedékváltás sürgetõ körülményei között minden idõben akadtak vélemények, olykor türelmetlenek is, melyek a hagyományõrzést és a megújulást egymást kizáró, egymással összeegyeztethetetlen fogalmaknak vélték. Én nem osztom ezt a nézetet. Sõt vallom, hogy a sikeres megújulásnak egyenesen elõfeltétele az egészséges hagyományokra való ráépítkezés. A mi esetünkben a környezõ valóság változatlan tényezõi egyenesen; megkövetelik ezt. Én tehát bízom abban, hogy Egyesületünknek sikerül a jelen követelményeihez igazodva megújítania tudományszervezõ tevékenységét, anélkül hogy feladná hagyományaiból azt, ami idõtállónak bizonyult. Nekünk a régit és az újat egyaránt ajánlatos megbecsülnünk, mert azt, hogy a régibõl mi az elavult és elvetendõ, biztosabban meg lehet állapítani, mint azt, hogy a divatos újból mi mennyire lesz célravezetõ.
Végezetül egy gyakorlati bejelentés. Elõbb azt mondottam, hogy a mostani újrakezdés felér egy új alapítással. Ez tette szükségessé a hagyományos közgyûlési napirend egyes pontjainak felcserélését. A közgyûlés ugyanis a frissen megválasztott Elnöktõl nem várhatott volna el olyan alaposan kidolgozott, távlatos munkatervet, amilyet a mostani rendkívüli helyzet megkíván. Csak arról lehetett szó, hogy az ideiglenes Elnökség állít össze programtervezetet, melyet a közgyûlés megvitat és véglegesít. Kérem tehát a benyújtott fenti tervezet megvitatását, véglegesítését, majd pedig a megszavazott munkaterv: megvalósítására végleges vezetõség, illetve Elnökség választását.
info@eme.ro